Aki volt már csapdában, az pontosan tudja mit érzek napok óta....
Düh, csalódás, kétségbeesés, elkeseredettség, kilátástalanság, szomorúság, reménytelenség.
Ezek az érzések váltogatják egymást bennem.
Saját csapdámba estem. Az eredeti sértődöttség dac, átváltozott reménykedésbe, aztán jött a csalódottság, s végül a kétségbeesés és a reménytelenség.
Be kell ismernem, elszámítottam magamat. Azt gondoltam, várok pár napot, hiszen úgyis írni fog, s akkor megbeszéljük a történteket, aminek persze az lesz a konklúziója, hogy neki volt igaza. De nem így történt, s most mindent magamnak köszönhetek.
Egy ideje már alkalmanként "feszült" telefonbeszélgetések zajlottak köztünk. Sokszor éreztem úgy, hogy "felülbírál", "okoskodik", néha túl rámenős, néha közel sem olyan, mint az egykori önmaga......
Már volt egy komoly telefonos "afférunk". Nyár végén kocsival jártam a városban. Mindenképp azt akarta, hogy arra menjek, ahol ő jár, így össze tudtunk volna futni. Én már épp az ellenkező irányba kanyarodtam, de ő csak erősködött, forduljak meg, menjek a másik irányba. Én mondtam a magamét, ő meg csak erősködött.
- Tudod mit ? Akkor jó utat ! Szia ! - és letette a telefont.
A következő napok beszélgetései kissé hidegek voltak, de egy pár nap után normalizálódott a helyzet..Visszazökkentünk a MR-ság talajára .Sok akadály és hosszas huza-vona után végre kitűztük a találkozás napját is.
Ám a találkozó után néha visszatért az időnkénti feszült, "semmitmondó" beszélgetés. Tudom, mindketten változtunk (főleg én, a "balesetem" óta), s én nagyon nehezen viselem a "megmondó", "kritizáló" stílust. Ettől úgy érzem magamat, mintha gyerekként kezelnének, nem fogadnák el az álláspontomat, nem vennének komolyan....
Így esett legutóbb. A gyerekekről ( az enyémekről) beszéltünk, s kis gúnyolódó, kioktató, számonkérő felhangot éreztem a szavaiban.
(Megjegyzem, én mindig kerültem a gyerekeiről való párbeszédet. Tudom, ha akár egy olyan mondat is elhangzik amiben eltér a véleményünk, esetleg sértő lehet . Ezért aztán nem is reagáltam, pláne nem hozakodtam elő ilyen témával.)
Engem alig hallgatott meg, csak mondta a magáét, s szinte magyarázatot várt az eseményről...Csak hallgattam, s egyre elkeseredettebb lettem....
- Most tényleg erről kell beszélnünk ? Ez a legfontosabb? - gondoltam, miközben ő még mindig csak mondta, mondta....
- Na jó ! - vágtam bele a szavába - szerintem nem is hallotta - és kinyomtam a telefont...
Azt gondoltam rögtön visszahív, (vagy este ír) aztán hogy másnap (vagy majdcsak ír), aztán hogy valamikor majd felhív, vagy hátha valamikor ír.....
De elszámítottam magamat. Lehet hogy ő is.....eddig ebből semmi nem derült ki.
Most itt tartunk....
Csak remélek...remélek...remélek....
Egy dolog biztossá vált ez alatt az idő alatt: kilátástalanul üres az élet nélküle, még akkor is ha morog, ha kötekszik, ha kioktat is....
Hiszen ő egy IGAZI M.R. !
