Furcsa, kettős érzés van bennem, de szokatlan módon nem a találkozás előtt, hanem a találkozó alatt. Nem volt sok időm a lelki ráhangolódásra. Hirtelen ötletnek tűnt a részéről, bár gyanítom azért ő alaposan kitervelte  a "fussunk össze" dolgot.
Csaknem fél éve nem láttuk egymást. Volt bennem jó adag "vizsgadrukk". 
Mit tudunk kezdeni egymással röpke 1-2 óra alatt ?
Mire számít ő ? Mit adhatok, s mit várhatok én ? No meg még számtalan más gondolat forgott a fejemben mielőtt elindultam.
Ugyanott, ugyanakkor, és mondhatom ugyanúgy. Hiába az eltelt idő, semmi nem változott. A célegyenesből hívom, és megállok a szokott helyen. Amint odaér, az ablakhoz hajol, és bekopog, épp úgy, ahogy eddig minden alkalommal. Invitálásomra beül, s üdvözlésképp már mondja is a jól bevált, ismert mondatokat...
- Szia Bicajka !  Nem felejtetted otthon őket ? De jó, hogy itt van mind a kettő ! - nyugtázza a melleimet, s tekintetét máris a combjaimra szegezi, és feljebb húzza a szoknyámat.  A széplábak is itt vannak ! De jó Bicajka, hogy mindent elhoztál !
Én meg csak ültem ott, mint a sülthal, sem mozdulni, sem szólni nem tudtam. Nem számítottam erre a "lerohanásra", főleg nem ennyi kihagyás után. Azt gondoltam, majd újra kóstolgatjuk egymást, puhatolódzunk, újra "összebarátkozunk" , de nem !
Ennyire nem lehetek naiv !  Nem gondolhattam komolyan, hogy nem ott folytatódik kettőnk története, ahol abba maradt !
Pár perc telt el mire ki tudtam nyögni néhány szót :...Persze ! Én is örülök...., naná, hogy elhoztam ! ....De éreztem, annyira esetlen és szánalmas vagyok, hogy jobb lenne elmenekülnöm. Igazából a nyakába kellett volna ugranom (na csak képletesen, vagy legalább a farkát a kezembe kapni), de teljesen lebénultam.

Beindítottam a kocsit, és arrafelé vettem az irányt, ahol a kezdetek kezdetén kavicsot dobáltunk. Megálltunk a parton, s azt gondoltam, itt jó a hely, lesz egy kis nyalakodás, simogatás. De nem ! Majdnem olyan forgalom volt, mintha valahol egy utcán állnánk, nem pedig egy kis eldugott helyen.
Így aztán sok intimitásra nem volt lehetőségünk. Csók, simogatás, ennyivel kellett beérnünk. Szokatlanul "félénk" voltam. Zavart a jövés-menés, nem tudtam ellazulni, ráhangolódni a lehetőségre.
Éreztem, sőt tudtam, hogy ő is többet szeretne. Szeretné, ha a számba venném a farkát, ami a nadrágjában rejtőzködött. Éreztem a kezem alatt, hogy mennyire kikívánkozik onnan. 
Megsimogattam, s szerettem volna kiszabadítani, de képtelen voltam.
Biztosan tudtam, ha előkerül a búvóhelyről, akkor a számba kapom, és leszopom. Ezt viszont az "átmenő" forgalom miatt nem vállaltam be.
Így aztán maradtunk a vágyakozás talaján. 

Nem volt sok időnk, mindkettőnknek sietnie kellett. Beszélgettünk, emlékeztünk, terveztünk. Ám nem lehet tudni, mikor láthatjuk egymást igazából, mikor kóstolunk a másikból régen nem kóstolt ízeket, mikor repülünk el a valóságból.
Ezek egy időre újra várólistára kerültek. Ám egy érzés ma mégis újra  meglátogatott.
Az elválás szomorúsága, s az utána következő nyomasztó űr.      
Várni kell, mit tehetünk.
Hiányzik, kívánom, de várok, és semmi mást nem akarok, csak hogy újra és újra érezzem őt...