Újra itt ülök a billentyűzet előtt.
Csaknem másfél év telt el azóta, mióta legutóbb írtam. Az az esős nap jár az eszemben, mikor utoljára láttuk egymást.
Ültünk a kocsiban, nem találtuk a közös hangot, nem láttuk a kiutat a hogyan tovább-hoz.
Nagyon régen volt, múlt év késő tavaszán, talán május lehetett. Hosszú ideig elég "fagyos" volt a hangulat köztünk, ám egyikőnkben sem merült fel hogy külön folytatnánk. A találkozások HC hiányában meghiúsultak, maradtak a telefonbeszélgetések. Ritkultak ugyan, de idővel enyhült a "rideg" hangnem, és csökkent a "távolság". Ám a személyes találkozás többször is elmaradt. Mintha valami rosszakaró irányította volna a sorsunkat. Mikor végre találtunk egy HC2-t, már volt foglalt helyünk, közbeszólt egy kisebb baleset. Elodáztuk a láthatást, későbbre tettük a dátumot.....de ki tudja miért, ez sem jött össze...
Aztán csak telt múlt az idő, maradt újra a telefon...Eseménytelen, szürke, szomorkás hétköznapok. Emlékezés, nosztalgia, kedvenc, közös zenék újra és újra hallgatása....
Ennyi maradt, és a remény, hogy majd egyszer, talán nemsokára újra találkozhatunk.
Kora tavasszal aztán a lehetőség is elveszett. A járvány miatti bezártság annyira elkeserítő volt, hogy teljesen reményvesztettnek éreztem magamat. Ő is. Bizonytalan lett minden, még a telefonálás esélyei is meghiúsultak, hiszen mindenki otthon volt, lehetetlen volt bármiféle beszélgetés.
Csak a levelezés maradt, de az sem volt mindennapos.
Elfásultunk, elkényelmesedtünk, talán kicsit beleöregedtünk a helyzetbe......
De most történt valami. Nem csak úgy hirtelen, hanem a növekvő hiányérzetünk sugallatára szolíd, beszélgetős találkozást kezdtünk el tervezgetni, s már a dátumot is lefixáltuk.
Nagyot hazudnék, ha azt mondanám ; kicsit sem voltam izgatott. Á, dehogy...csak már több napja a torkomban dobog a szívem, ha arra gondolok, hogy újra látjuk egymást. na jó, nem telt el 30 + x év, de azért mégis....
Két év, az két év, szinte napra pontosan, s még az időjárás is ugyanaz. Esik, bár nem annyira szomorúan, vigasztalhatatlanul, mint az utolsó alkalommal. Inkább reménytelinek mondanám.
Milyen lesz majd időre érkezni, ugyanazt az útvonalat bejárni, édes-furcsa gondolatokkal a fejemben "beszélgetni" magammal....
Győzködni a kételkedő énemet ; nem lesz más, jó lesz, meglátod, nem is telt el sok idő......
Hát valahogy így értem a régi helyre..Igaz, jó sokat késtem, de mi az a fél-, háromnegyed óra a két évhez képest ?
Célegyenesből a szokásos csörgés, majd egy kanyar, és már ott is parkolok, ahol szoktam...
Motor leáll, elme lecsendesít (persze amennyire lehet) és türelmesen várok...De nincs sok időm, mert már feltűnik a szemközti oldalon...Magam elé idézem ahogy minden alkalommal megérkezik...
Most sem volt másképp..Kopog, s én egy intéssel engedélyt adok a beszállásra...
Ismerős érzés, ismerős szituáció, és mégis kicsit feszélyezetten érzem magamat ....semmi csók, alig-érintés .
Csak ülünk a kocsiban, s alig hisszük el, hogy végre két év után újra megtörténik velük..
Csak néhány pillanat szükségeltetik a kötelező maszkok "leszavazásához", majd néhány perc, és normalizálódni látszik a helyzet. Megered a nyelvünk, előkerülnek a közös témák is....
Régi és új dolgok.....sok minden szóba kerül, de leginkább a helyzet, ami elválasztott bennünket egymástól.....
- Itt fogunk ülni egész idő alatt ? Nekem jó , de szerinted nem feltűnő ?- szólal meg két téma között....
- De, szerintem is, itt a buszmegállóval épp szemben.. Nem, dehogy akarok itt parkolni egész idő alatt. Menjünk valamerre...
Motor beindítva, sebességbe, és már indulunk is.
- Nézzük meg a HC-t, mit szólsz, vajon hány betű maradt fent ?
- Oké, nézzük !
Szomorú látvány fogadott. A - számunkra legszebb hely - a HC már nyomokban sem emlékeztet a valamikori önmagára. A homlokzat falán a felirat lekopott, már csak két betű őrzi a hely nevét. Elkeserítő látványt nyújt, lepusztult, reményvesztett hellyé rongálta az idő, s ki tudja még mi...
Ám hiába az elmúlást sugalló látvány, a sok gyönyörű emléket, az ott átélt különleges élményeket nem veheti el tőlünk, hiszen a "VÖRÖS SZALON" legendája örökké bennünk él.
Úgy tűnik, ma - jobb híján - az "emlékhelyek" felkeresése a tematika.
Stadion. Leparkolok szinte ugyanott, ahol legelőször, és még sokszor tettem az évek alatt.
Ahol örömmel vártuk, láttuk minden alkalommal egymást. Felidéztük azt az emlékünket is, ahogyan a boldog találkozásaink percei alatt gyakran suhant el előttünk egy biciklis "bácsi" . Szinte már vártuk kuncogva , mikor tűnik fel ő is.....
Ahol - nem tudom hányadik alkalom volt - megkért, üljünk a hátsó ülésre, s ahol először (30+x év után újra) megcsókoltuk egymást . Sokáig innen indultunk tovább a HC-be.
Most itt maradtunk, beszélgettünk az eltelt két év sok dolgáról, de leginkább magunkról.
Súlyt adva a következő mondandónak, megfogta a kezemet, szájához emelte, puha csókot lehelt rá, és azt kérdezte:
- Bicajka ! Bevallom, az első időkben nagyon elvetted az eszemet. Teljesen az ujjad köré csavartál. Szinte minden gondolatom körülötted forgott. Még azon is elálmodoztam, mi lenne ha mi úgy igazán összetartoznánk ? Mi lenne ha a további életünket együtt képzelnénk, és összebútoroznánk? Neked nem voltak ilyen gondolataid ?
Bevallom, meglepett ez a "vallomás" Én is sokszor elgondolkodtam azon, mi lett volna, ha úgy döntünk ketten folytatjuk tovább ? Mi mindennel kellett volna számolnunk ? Az első években - nem túlzok, ha azt mondom-, talán nagyon könnyen ment volna, hiszen odavoltunk egymásért .
- De, bizony hogy elgondolkodtam. Sokszor, és terveket is szőttem, de aztán ráébredtem a valóságra.
Pedig arra vágyik az ember, hogy mindenben megvalósíthassa magát, s akkor úgy éreztem vele ez menne. A házasságban mások "oltárán" áldozzuk fel önmagunkat, terveinket, álmainkat. Sokszor gondoltam rá, mennyi mindenről mondtam le az életemben. Így lett ez ezzel az álommal is.
És bevallom, bánom is, meg nem is. Tudom, nincs olyan, hogy : MI LETT VOLNA HA, de azért kicsit ez is közrejátszott. Így, hogy szeretők maradtunk, megmaradtunk magunk és a másik szemében is annak, amik vagyunk, vagy amik szeretnénk lenni...Örök fiatalok, emlékeinkben tobzódóak, kötelesség nélküliek, bohémok, marharépák, szexisták, bevállalósok....igazi NŐ, igazi Férfi,,,,és ki tudja mik még.
Aztán kibújt belőle az igazi férfi:
- Nem hoztál szendvicset ? - ő is érezte a kérdés iróniáját, bár szerintem inkább komolyan gondolta. Elnevettem magamat...
- Hát nem te lennél, ha ezt nem kérdezed meg ! Nem, nem hoztam szendvicset, sajnálom...
- Semmi baj, de akkor legalább hadd nézzem meg, elhoztad-e a cickókat ? - s egy határozott mozdulattal - amit megszoktam tőle - megfogta a mellemet.
- Igen, és elhoztad mind a kettőt ! Örülök, hogy nem felejtetted otthon őket !
Hosszasan ellenőrizte mindkettőt, kíváncsian, szeretettel, velük betelni vágyóan. Még a csomagolásuk színére is nagy figyelmet fordított. Bevallom nem tiltakoztam az alapos "kivizsgálás" ellen..
Hát így vagyunk...Jóban, rosszban, marhaságban, erotikában, mindegy miben, de mindig egyhúron pendülünk, és ez nagyon jó.
Nekem lassan hazafelé kell vennem az irányt. Ő még marad, van elintézni valója. Elviszem magammal egy darabig, s épp olyan nehéz az elválás, mint eddig bármelyik alkalommal, bár a remény már kézzelfogható, hogy gyakrabban is láthatjuk egymást, de a helyzetet azért cseppet sem könnyíti meg.
ALig kanyarodtam el, máris pittyeg a telefonom.
SUS: "Jó utat, drága Bicajka! "
Igen ! Hiába a szomorú, esős nap, hiába a két éves reményvesztettség.
Minden ugyanaz, és mi is ugyanazok maradtunk....